Fényt gyújtanak majd mások,ha nem én,
s lesz, aki sajnál,döbbenten csodál,
milyen mély vagy az élet peremén,
és ha nem ért,lehet,kővel dobál;
lassan-gyorsan odébb-,vagy csendben áll,
nézi, milyen vihar tép épp beléd;
s mosolyog,hogy nem lettél ideál,
csak csordultig telt szakadék,egy Én.
Talán csak ösztön,megszokás facsart
egyforma időm égi rongyain,
nem is lehetne távolabb a part,
se fáradtabb világa romjain
a lélek-a felszínen,ami tart-,
s más gyilkosom,mint régi gondjaim.
2 hozzászólás
Kiváló vers, szívesen olvastam, és örültem egy kötött formájú versnek, mostanában ez nem annyira jellemző szerintem, főleg nem egy bonyolultabb, mint ez a szonettforma. Gratulálok!
Miléna
Kedves D!
Igazából a cím az ami megfogott. Nagyon megtetszett, ahogy láttam leírva, romantikus és egyben sokszínű, egészen más gondolatokat is magában hordoz. A vers tartalma szerint is bonyolult, kifejezei azt, amit a világunk ráerőszakol az emberekre, vágyakat szivárogtat ki, ami szintén minden ember igénye. Még a változásra való vágyat is érzékelem benne, bár lehet, hogy rosszul. Belőlem ezeket a gondolatokat váltotta ki a vers, mindenkiből mást hoz elő és másként értelmezi. Azt gondolom, hogy éppen ezért érdemes és kell írni! Üdv. Szilvi