Tékozlás

I.

Megkeményítettem a szívem
és elbúcsúztam: ne várj, vízen
nem tudok járni; el, el innen,
itt lánc van rajtam és bilincsben

vergődöm. Könnyed meg nem hatott,
mert szeretni és élni vagyok.
Étel, ital, dínom-dánom, meg
minden… Biztosan nem bánom meg,

hogy így döntöttem. Virágcserép
házak ablakán, leányderék,
csók, kéj, mámor, komorságnak itt
nyoma sincs, törölték az avítt

szavakat. Hívogat parázna
függöny s mögötte kaland, párna…

II.

Pénzem oda, becsukódik az
ajtó… Amit atyám mond, igaz
tán… Körülöttem bűn és mocsok,
tobzódnak pokoli démonok.

A lét peremén rám, itt oldalt
bűvölnek bűzös altatódalt.
Éhes vagyok, ruhám szétfoszlott,
mezítláb, takarnak a lombok.

Nagy kanállal falt fel az élet,
hiány emészt, mint galandféreg.
Mégis kellenek avítt szavak,
hogy fölfelé lépcsőt rakjanak…

Miért, hogy könnyed meg nem hatott?
Nélküled árva vagyok… s halott…

III.

Ott fenn az égben ti angyalok,
fiamra mindig vigyázzatok,
a lábát nehogy kőbe üsse.
S ha nincs már aranya, ezüstje,

lépteit vezessétek haza.
Vár rá az otthon és vár az a
sok szeretett rokon és barát,
akik átérzik mind a baját.

Ha távol szükséget szenvedett,
itthon ölelő kar s megvetett
ágy várja; itt nem lesz hiánya
semmiben; ő szívem királya,

és visszavárom őt, mióta
itt hagyott; már a sors kirótta
rá a büntetést; fiam, szegény
fiam. Bátyád nem szeret, de én

naponta várlak, mint egy árva,
naponta… talán nem hiába…

IV.

Atyám, bocsáss meg, mert vétettem
ellened, s mert jöttem kéretlen
hozzád. Elfeledtem a lázat,
ami elűzött, már alázat

van szívemben, és téged akar
szolgálni. Elmúlt a zűrzavar,
fejem tiszta és éltem szabad,
ha elnyerem bocsánatodat.

Fiam, mit meg ne bocsátanék,
nincs olyan dolog. Most már az ég
velünk örül, hisz itt vagy újra.
Hangosan szóljon hárfa húrja,

vidám ajkakon zengjen ének,
atya és fiú örömének
örüljön a szolga és szabad:
megleltem elveszett fiamat.

Ahol jó a gonoszt legyűrte,
egymást ölelték ott keblükre…