…és nem volt nálam boldogabb…
Vártam a telet, a mínusz fokokat,
az ereszről lógó jégcsapokat,
a lassan szálló hópelyheket,
a málén mosolygó hóembereket.
(Csak egy a baj, kicsit reszketek.)
Vártam a befagyott pocsolyát,
Már átölelt a nagykabát.
S mikor fejen talált egy hógolyó,
(mert hozzátartozik a fagyhoz),
Tudtam, hogy ez csoda jó!
Sajnos, nincs még elég hideg!
Látod? Már nem is reszketek!
Most elalszom, úgy várok tovább,
S amikor az idő még mostohább
lesz, Te itt leszel.
Akkor felébredek!
Vagy…lehet…, hogy tévedek?
9 hozzászólás
Most már nem tudok semmi újat írni. Ismér elbűvöltél 🙂
Tündéri…..:)))
Kedves Boer és dinipapa! Örülök, hogy olvastátok! :))
Nagyon tetszett nekem is, aranyos, kedvesen didergős – vágyakozással fűszerezve.:)
Gratulálok!
Köszi sleepvell!:)
Komoly érzelmek, aranyos, vidám, majdhogynem humoros köntösbe bújtatva. Kötetet, kötetet! Üdv, Poppy
Jaj, jaj Poppy! Nagyon kedves vagy! 🙂
A megjegyzéseddel együtt csudajó egységet alkot, humoros, de elgondolkodtató is egyben.
A megjegyzés akár utolsó sornak is találó lenne:) Nagyon tetszik, ahogy a Majd ha fagy!-nak ilyen pozitív értelmezést adsz, főleg mert az emberek nagy része nem szereti a telet és a hideget, Te viszont azért várod, mert újra találkozol Vele:) Aztán a végén már nem is várod… és igaziból utálod a hideget:) Nagyon-nagyon tetszik, ez is:)