Telhetetlen
Melankólia
telepedik rám,
pedig nem akarom.
Alattomosan veszi birtokba
tudatom,
gyomromba fészkeli magát
a félelem:
talán nem is vagy igaz,
csak álmodtalak
és nem voltál velem,
képzelek minden meghitt percet,
belém reszket a kétségbeesés –
hiányzol,
már bármennyi ölelés kevés,
az önfeledt napok
pillanatoknak tűnnek,
telhetetlenné teszel…
és akkor jössz,
megcáfolsz hitetlenségemben:
nagyon hiányoztam,
telhetetlenné teszlek,
s belénk reszket,
ahogy lecsókolod rólam
a kétségeket,
a melankóliát…
nem álomkép ez –
valóság,
és együtt hisszük tovább
hihetetlen mesénket.
Tompos Kátya – Magányos csónak
6 hozzászólás
Kedves Kankalin!
Nagyon tetszik, ahogy a kétségeidet feloldja a valóság, amely mesébe illő, boldog, hihetetlen és mégis igaz. A közös hitetek pedig ebben a szerlemben megkoronázza a verset.
Szeretettel: Klári
Szia Klári! 🙂
Örülök hogy tetszik. Tökéletesen fogalmaztad meg versem lényegét.
Köszönöm szépen értő, beleérző olvasásodat és gondolataidat! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Ó, ilyen esetben, bocsánatos bűn a telhetetlenség. 🙂
Nagyon jó érzés volt versedet olvasni, valami hasonlóra magam is emlékszem. 🙂
Szeretettel,
Ida
Szia Ida! 🙂
Örülök az egyetértésednek és annak is, hogy jó érzéssel olvastál.
Köszönöm szépen! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Az mindig jobb, ha a kétségeinket felülírja szépségével a valóság, mintha fordítva lenne.
A valóságot remekül kifejezi a "hihetetlen mese". Hiszen a kétszeres tagadás az állítás.
Szeretettel: Kati
Szia Kati! 🙂
Amikor a valóság még a meséken is túlmutat, az hihetelen.
Nem gondoltam, hogy lehetséges ilyen, de úgy tűnik, tévedtem. 🙂
Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat! 🙂
Szeretettel: Kankalin