Egész délelőtt feküdtem a kedvenc rongydarabomon. Nagyon kényelmes, sötétzöld és van benne egy kevéske sárga folt. Mindig a sárga foltra helyezem a fejem, mert úgy jobban alszom. A heverészésen kívül nem volt értelmesebb tennivalóm. Medve reggel óta kimaradt, nem láttam körülbelül ebédidőig. Akkor aztán lépteket hallottam és meg is jelent Medve barátom a melák társaságában. Lebukott a feje, mikor belépett a szobánkba. Tudtam, hogy valami történt, de nem tudakolhattam meg tőle. Elhessegettem a gondolatokat.
Ebéd után fenomenális ötletem támadt: újra megpróbálom a kijutást a folyosóra, de egy lehengerlő tervre alapozva. Kiötöltem, hogy azok az oszlopok, melyek a szobánkat a folyosóval határolják, közel azonos színűek a bundámmal, és mikor odaérek, hozzájuk lapulok, szépen beleolvadva a környezetbe. Ha esetlegesen a melák vagy más óriás emberfajzat erre tévedne, azonnal megmerevedek és csendben várok. Megjegyezném, hogy a nesztelen lapítást a vidéki pajtában mesteri szintre gyakoroltam ki, arrafelé rengeteg alattomos kandúrral gyűlt meg a bajom. És még élek…
Néhány órával az ebéd elfogyasztása után Medve elaludt. Elindultam az oszlopok felé, nem siettem, mert nem éreztem veszélyben magamat. Félúton megtörtént az, amire soha nem számítottam volna: Medve lábának árnyéka másodpercnyi gyorsasággal érkezett felém, mire felpillantottam, a súlyos láb lesújtott, s már csak a szemem elfedésére volt esélyem. Iszonyatos dübörgéssel csapódott mögöttem Medve cipője, aztán egy rövid horkantás hallatszott, majd végül halálos csend. Felvisítottam… Eltört a farkincám! Rohanó és fájdalmas léptekkel az üregem felé irányoztam. Hihetetlen. Dühös voltam, de tudtam, hogy alvás közben csúszott le a lába. Szép lassan megnyugodtam, erősen sajogtam, rázott a hideg is. Azt hiszem, feladom a tervem, pedig jó volt. Átok ül rajtam…
Most egész éjszaka mozdulatlanul kell feküdjek, mert lassan gyógyul a törésem. Az agyamban motoszkálnak a csöppnyi gondolatok. Mennyit ér a barátság? Nagyon sokat… Talán az a fajta barátság többet ér mindennél, amelyet csak érzünk, de nagyon erősen. Segítünk és gyötörjük egymást, örömünk és bajaink összefonódnak, de nem látjuk az egészet. Medve még nincs tudatában a kettőnket összekötő hídnak. A lelke önállóan teszi, amit tennie kell. Ez így helyes, ez a jó út. Megfizetünk néha ezért az útért, de megéri áldozni. Fájdalmasan igaz, de kapcsolatba léptünk egymással. Zord álmaiban megjelenek majd, mint egy aprócska egér, akivel egy szűk szobában tölti napjait.
Elálmosodtam, s közben érzem, hogy mosolygós szájjal alszom át az újabb éjszakát – szerény odúmban…
3 hozzászólás
Pici fejben, végtelen bölcsesség. Van a földön néhány milliárd ember, akik tanulhatnának ettől a törött farkú állatkától. Katedrát a kis szürkének!
Jobbulást a kisegérnek. Várom az újabb “kalandjait”!
Elolvastam mindhárom részt (ez nálam ritkaság:)), kár, hogy nincs több. Aranyos, mégis bölcs.
Üdv,
Poppy