A köd dzsungelében a hold sem ragyog,
nincs ki mind a négy kerekem.
Árok partján holtan parkolok,
defektes életem hátravetem.
De robbanó motorom még fűti a szenvedély…
Füstfelhő pufog ki, borítja el múltamat,
ködlámpám törött, eltévedtem régen.
Nyitott ajtóm várja csak, hogy valaki még rám akad.
Kinyújtóztatom ócska karos szériám,
üresbe teszem gondolatom rúgóját.
Őszülő fejtetőm lefestem tavasszal,
addig is hópelyhek tisztára súrolják.
Várom a tavaszt január közepén,
belső égésem elemészti lelkem,
De szívem kulcsai eltűntek örökre,
Valahol lent, az árok mélyén pihen.
Hol van az a lágy kéz, mely belsőm dédelgette?
Ki irányít engem, merre menjek tovább?
Jön-e majd valaki tavasszal az úton?
Megtalálják-e szenvedésem nyomát?
6 hozzászólás
Szia! Szerintem ötletes, hogy autóként írtad le magad, van benne egy kis keserű irónia is szerintem. Üdv.: Zemy
Kösz szépen, és igen, mostanában az irónia a legjellemzőbb azokra a verseimre, melyekben magamról vagy érzéseimről írok.
…..:):)nagyon modern a járgány megszemélyesítése:):)….kézenfekvő a mai világban!!…legyen szerencséd!!!!:)…üdv..doratea
Kösz szépen, doratea!
Nagyon érdekes, és elgondolkodtató! Még sohasem fordult meg a fejemben ilyesféle hasonlat. De nagyon jó! Engem megfogott! Jól megoldott, és biztos alapokon nyugvó vers! Gratula!
Kösz szépen, Theia!