Szomorkásan néz a költő
jégvirágos ablakon át.
Megállt, megdermedt az idő
s nem viszi tova bánatát.
Szíve lángolt még tavasszal:
Ó, bárcsak Ámor járna itt!
Kertje tele volt rózsákkal,
ő rájuk bízta álmait.
Nyár! Színes lett, mi kifakult
s övé lett, amit úgy kívánt:
Sosemvolt szerelemre gyúlt
egy földi jó tündér iránt.
A Nap vezette hozzája
s mindig vörös rózsát adott,
mígnem a kedves szobája
szép rózsakertté változott.
De más volt az Élet terve,
a sors kegyetlenné lett:
Ahogy adta, el is vette
tőle, kit oly nagyon szeretett.
A költő nézi a kertet
s miként a tél rá havat hint,
bús szíve ugyanúgy reszket
mint a rózsafák odakint…