Téli pillanatkép

Holle anyó szorgosan rázta párnáját az éjjel,
s mire a ragyogó világosság kiváltotta a sötétet,
a lehulló párnatollak apró pihékké váltak,
bájosan elkendőzték árnyjátékát a világnak.

Az ablakon jégvirág fakad, leesett az első hó,
bársonyos, pihe-puha, fagyos takaró,
égből lecsusszant pille a talajra tapad,
leple alól tavasszal zöldellő búza fakad.

Szikrázik a sugárzó fehérben fürdő táj,
leskelődik a Nap, ringatózik a félhomály,
távolról a hósapkás hegy óvón integet,
fürkészve néznek ki fátyluk mögül a fellegek.

Fagyott tó tükrén csillan szemérmes napsugár,
jól megtermett jégcsap önkényesen mustrál,
sustorgó szél hintáztatja a fenyőerdő gallyait,
rőt hajnal csönddel burkolja az éjszaka hangjait.

Rigó szárnyzizzenése töri meg az átható csendet.
Mag roppan, madár röppen, az etető megbillen.
Nesztelenség, a csicsergőnek híre-hamva sincs már,
emlékül a hótakarón hagyja csillagos lábnyomát.

Virrad, a csendbe szarkalábat karcolnak a hangok,
egyre áthatóbbak, aprítás, fejsze hangja csattog,
füst kering, kanyargó szalagja az ég felé tekereg,
az ajtón kisiklik az örömtől sikongó gyereksereg.

Hallatszik mindenünnen, gyermeki kacaj csilingel,
ki szánkót, húz, ki korcsolyát, készül a hóember,
reccsen-roppan a hó a kis lábbelik sokasága alatt,
a zsibongássá vegyült hangzavar világgá szalad.

Hirtelen rájuk szakad az este, elfáradt az aprónép,
hűvös szél söpör végig, vágyják az otthon melegét,
beszaladnak a házba, bentről csodálják tovább a telet,
mézeskalács illat repked, fagyöngy függ az ajtó felett.

Az éléskamra teli, a kandallóban karmazsin tűz lobog,
szelídül a gyertya fénye, altatót dúdolnak az angyalok,
alvó cirmos bajsza rezzen, friss tejszínről álmodik,
sugdolózik a gyerekhad, az ágy melegébe iparkodik.