Térdrehullva hódolok
csodáid előtt
Kiálts rám ! mert égek
Bőrömön érdesre
szikkadt a láz
Kirepedezett számon
És szememből cseppenként
hull a vérem
Mint a könnyek !
Így akarlak ! Idegeim
lázas vágyat vernek
Gyönyörűségeidért
lázasan didergek
enném csókokkal
a szádat ,
kusza bozontjaidat ,
a vállad
s ölelnélek karjaimba
zárva
s úgy mozdulnék
veled az isteni táncba
hogy együtt vigyen minket
az égbe
az ölelés a gyönyör
bódult ritmusában
De messze vagyok !
Itt a falakon
lázas
éj csorog
s Te is messze vagy
Látlak e majd akarsz-e majd
mielőtt még meghalunk ?
3 hozzászólás
Szia István!
Ígérem utoljára zavarlak, érzem, hogy elefánt vagyok ebben a korántsem visszafogott küzdelemben 🙂
de úgy érzem, hogy ez annyira feszít, még az írással sem írtad ki, mert szinte ugyanazt írod már versek óta. Ez a " bozontos" kifejezésednél szűrt szemet, mintha már olvastam volna, rákerestem, és íme:
" hogy föltámad a vágyad
s vad csókokat
csókolnál rám
a szívemre a számra
s küzdenél nyelvemmel
ebben a vad
a csókcsatában
hogy elvesszek
gyönyörű
bozontosában
hogy úgy szeress !ahogy senki !
s én úgy öleljelek hogy az már
nem is ölelés
ahogy nem tud senki ! "
És mintha hangulatában, képiségében, nyelvezetében is a korábbi vers továbbírása vagy körüljárása lenne.
Nincs ezzel semmi baj, mások is csavarodtak ennyit ugyanabba az érzésbe, sőt Hölgybe is: Petrarca, Vörösmarty, Keats stb., de egy esetleges stílusváltással talán még meg is lehetne hódítani akár. 🙂
üdv: LP
Tetszett ez a forró szerelmi tobzódás.
Egyik sor a másikba karol, nem lett volna jobb központozás nélkül…én úgy olvastam.
Szeretettel gratulálok: Ica
Nagyon szép!!! Grat, Zsófi