Be délcegen cipeltelek,
legénykorom, mi lett veled,
vajon hová pakoltalak,
ha mára semmi sem maradt?
Kolonca bár a vállamon,
de már csupáncsak aggkorom
maradt belőle sajna meg,
ínam bicegve megremeg.
A lábam oly rogyadva jár,
akárha volna terhe sár,
amint lehet, felülkerül,
s lezár kimenthetetlenül.
Hiába hát, gyalog vagyok,
nem integetnek angyalok,
csupán az ördögöm remél
halálsikolyt a lelkemér’.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
Nagyon jó sorsképet festettél. Tele öniróniával, remekbe szabott ritmussal és rímekkel. Azért ne az ördögöt várd! 🙂
Gratulálok: Klári
Kedves Klára!
Köszönöm, hogy olvastad.
Az a gond, hogy az ördög vár engem… 🙂
Barátsággal, Imre