Sárkányok hona volt földünk,
rút látvány, vérengző vadak,
kihaltak, s mi örököltünk,
mert harc, s a gyilkolás maradt.
Páncél volt védelem gyanánt,
tőrkörmök, kardfog-fegyverük,
ember is osztott így halált,
hát nem hasonlít fegyverünk?
Buzogány-farok ejt sebet,
homlokszarv vértet átütő,
ezt utánoztuk, emberek,
lehettünk hív' vagy, pártütő.
Mint pikkelyes hüllő-testek,
ember ily külsőt gyakran ölt,
alatta bárha sokkal szebb,
mégis úgy harcolt és úgy ölt.
Csatában gyilkolni derék,
s özvegyek, árvák könnye hull,
dicső halált hal sok vitéz,
sírjain vadvirág virul…
Furcsa az ember, furcsa sors,
érdekek, s szükség mozgató,
ilyen a világ, szép és torz,
sokaknak nem így volna jó.
Keveseknek ez Kánaán,
hatalom, s pénznek édene,
nem búsul mások bánatán,
miattuk mit is érzene?
Édenből kiűzött szelíd,
tiltott gyümölcsöt fogyaszt vad,
lángoló karddal ott feszít,
a meghasonlott angyalhad.
Ilyen a lét, s ki mást akar,
hiába lázad reménnyel,
helyreáll eme rend hamar,
mit idők kútja képvisel.
Mégis az élet szépet ád,
találni lehet kincseket,
kis örömök, mi boldogság,
küzdés, nemes vég, szeretet.
Szerelem, művészet, álmok,
természet szépsége, s humor,
időnként szivárványt látunk,
mint ősünk, Magyar és Hunor…
S mindegyik újszülött jövőnk,
ember világát váltja meg,
mint Jézus érkezett egykoron,
ígéret minden kisgyerek!