Letzte Einkehr
Noch wandert er; doch hinter ihm
Schon liegen längst die blauen Berge;
Kurz ist der Weg, der noch zu gehn,
Und tief am Ufer harrt der Ferge.
Doch blinket schon das Abendrot
Und glühet durch das Laub der Buchen;
So muß er denn auch heute noch
Wie sonst am Wege Herberg suchen.
Die liegt in grünen Ranken ganz
Und ganz von Abendschein umglommen;
Am Tore steht ein blondes Kind
Und lacht ihn an und sagt Willkommen.
Seitab am Ofen ist der Platz;
Schon kommt der Wirt mit blankem Kruge.
Das ist ein Wein! – So trank er ihn
Vor Jahren einst in vollem Zuge.
Und endlich schaut der Mond herein
Von draußen durch die dunkeln Zweige;
Es wird so still; der alte Mann
Schlürft träumerisch die letzte Neige.
Und bei des bleichen Sternes Schein
Gedenkt er ferner Sommertage,
Nur halb ein lauschend Ohr geneigt,
Ob jemand klopf’ und nach ihm frage.
Theodor Storm
(1817-1888)
Utolsó betérés
Megy még, a Nap lassan leszáll,
S hegyek már szenderegnek kéken;
Rövid (az) út, mi (még) előtte áll,
S révész várja a partszegélyen.
Naplementében rőt az ég,
Világít át a bükkfa ágon,
De neki ma menni kell még,
Hogy egy menedéket találjon.
Behálózták azt zöld indák,
Az esti fény körülölelte;
(A) kapuban szőke fiú állt,
Üdvözöllek – mondta nevetve.
Hely várja tűzhely oldalán;
Fogadós jön telt kancsóval,
Ez jó bor! – Itta hajdanán
Bizony örömmel s jó torokkal.
Végül (a) Hold is bekandikált
Keresztül a sötét ágakon;
Nagy csend lett, öreg (csak) iddogált,
S álmodozik a jó italon.
Öleli sápadt csillagfény
S régi nyári napok emléke,
Csak halkan él benne remény,
Hogy jut még valaki eszébe.
Szalki Bernáth Attila
1 hozzászólás
“Csak halkan él benne remény,
Hogy jut még valaki eszébe.”
Szép múlt, szomorú jelen.
Tetszéssel olvastam a verset.
Szeretettel: Rita 🙂