Ti régi lombok!

Halk suttogás hullt elém fentről
a lombok árnyai alól, s míg
néztem oda fel merengvén,
felidéztem múltam elmúlását.
Hogy ragyogott előttem a tegnap!
Mint tört fények letűnt vallomása,
úgy pillantottam meg ifjúságom
volt reményeit, mik elhagytak
engem az idők messzeségén.
Óh, ti lombok! Ti susogtok bennem
megannyi szelíd ábrándot, miben
sorstalan reményeim múltak el
a letűnt éveken, a merengve lelt
távolok ködén, fényeknek
reszketeg vallomásán. Látjátok,
ti lombok! Ma még minden
elmúlik a réveteg időben, ma még
idegen csendek siráma sír
bennetek is, s didergő éjek
hallgatása hull át a névtelenségen.
Mert névtelenségbe burkolódzik
e világi vadon, mi vajúdik szomjú
szavadon, sziszegve szemlélve
szerfelett szívedet, szürke
szántások szélfújta hantjain. Csak
látnád, te ábránd, a végtelenség
magas meredélyeit! Hol idegen
világok rohannak az elomló
semmibe, hol akaratlanul száll
tovább a messzeség, abba a kitárt
kozmoszba, hol rejlenek a mindenek.
Hol rejlenek a parttalanságok, s az
idők áramlatai, mik zengenek át
a múlton, zónáin a végtelennek.
Amit mindig is kutatott az ember,
keresve távoli szirteket ott fönn,
abban a rejtőző idegenben, ahol
az éjben világló csillagok özönlő
sokasága borít be mindent az égi
helyeken. S ti is, ti zörrenő ágak!
Látjátok a szél szürke szólamait
szállni át lombjaitok hűvöse között,
igen őt, a messziről jött idegent.
Látva érzitek mint megpihent,
s nézitek alul a rőt avart, mi rólatok
hullt le még tavaly, mit visz a szél,
fel-felkapva, lebbenőn hordva azt
idegen tájak honába, kik maradnak
a szél miatt mindig is hontalanok.
Igen, ágak, ők azok, a ti tavalyi
rőt avarjaitok. S ti is, ti mai
zöldellő lombok! Kik ma még
daloltok fényetek élő reményén,
holnap majd ti is szállotok
idegen tájak felé, hol ti is
hontalan idegenek lesztek. S majd
gondoljatok rám, ti régi lombok,
kik avarrá lettetek, hogy én írtam
rólatok, ki lettem a rokonotok,
mert ebben a világban helyem
nem lelem, s mint ti, én is oly
idegen vagyok.