Ahogy a néma üti öklével az ablakot,
úgy tanulja az ember az alázatot;
s ahogy koldus kéri a világi javakat:
ráncos kezemen barázdát szánt a gondolat.
Téged hívlak, de száraz ajkamon
cserepes bőrt szárít a fájdalom,
s éget a szó, a félelem,
hogy más éli boldog életem,
de nem boldog, csupán elégedett,
ahogy bámulja szomorú képedet.
Igába hajtott állatként szemléled,
hogy válik valóra a csendélet,
melyet a szerelmes jós ígért neked,
ha nem veszed kezedbe végzeted,
s ha megváltást tétlenségtől reméled,
sárba tiporja lelked e szemlélet…
Talán ott a sárban majd megérted,
mi mindent tett a jós teérted.