Megfeszített izmokkal iszom
egy pohár vörösbort,
csak mert fontos a testmozgás,
fejben dől el minden,
okosít valaki,
én pedig
tudatosan kerülöm most a rímeket
(rémesek!),
fejlődésem (vagy nem fejlődésem),
– rá kell döbbennem –
rendszerfüggetlen.
Aztán ismét megfeszítem izmaim,
még egy pohár bor,
ez már a ráadás és a levezetés,
a kiérdemeltnek vágyott dicsőség
a sport és a költészet oltárán,
vad, pogány áldozatot hozok
saját felemelkedésemért,
de nem emelkedem,
én már nem, sehová sem,
csak bámulom a riszáló
tehetséget mások égboltján.
Az íróasztal kopott fiókjába
zárva
dübörögnek a versek,
néha éjjel is hallom őket,
pimasz diskurzus zajlik,
a líra híja nem befolyásolja
a dollár árfolyamát,
de Vakarek néni,
a szomszéd is
jól alszik attól,
hogy nem olvasott
még tőlem semmit.
Holnap – azt mondják –
megváltanak engem,
spirituális létem
az esélytelenek nyugalmával
szemlélődik,
nem indul már újabb versenyen,
a papok tehetetlenek
ily eretnekség láttán.
Nem kötözködöm,
rendszerileg alkalmatlan
vagyok nem embernek lenni,
de ez csak tévedés részemről,
nem vesznek emberszámba,
öreg aktákban adataim,
arctalanságom senkit
nem zavar,
nem hoznak úgysem
nyilvánosságra.
Kicsit hamisan éneklem
a Himnuszt,
nem azért, mert hazaáruló
vagyok,
hanem mert pocsék
a hallásom,
ám ettől még gyanúsabban
tekint rám a hatalom;
amit nagyon akar az ember,
az megtörténik,
mondják határozottan.
Ezt én még nem vettem észre,
pedig annyi mindent akartam
nagyon,
egy Fender Stratocastert,
feketét,
és egy gitárszintetizátort,
tudást, mely sosem kopik,
csak növekszik,
afrikai harcsát, rántva,
túrós rétest,
amilyet nagyanyám
sütött valamikor;
boldog országot
boldogtalan, bezárt
gazemberekkel,
Shakespeare összes drámáját,
egy dedikált könyvet Adytól,
Esterházyval még egy beszélgetést
a Gerbeaud teraszán,
Göncz Árpáddal egy
kötetlen borozgatást
a teraszunkon;
a kutyánknak egy új ruhát
és öröklétet,
Justitia kegyét és szigorát,
a józanság következetességét,
a halál irgalmasságát,
ám belátom,
nehéz szívvel,
mindig többet akar
az ember,
mint ami jut,
hát, nem elégedetlenkedem,
csak azt tudom,
tegnap mi volt,
azt nem,
mi lesz holnap.
Nem szégyenkezem,
ha a halál eljön egyszer
értem,
megfeszített izmokkal
iszom még egy pohár
vörösbort, és ő is,
a mámor legyen mély,
és sekély a kín,
fenébe a költészettel,
mondom majd vigyorogva,
menjünk, ha menni kell.
Szép este van ma.
Már nem ágálok semmiért sem.
Bámulom a tehetséget.
Minden tiszteletem
(rongyba öltözötten is)
az érdemeseké.
8 hozzászólás
Szia Joc! 🙂
Igen,
"mindig többet akar
az ember,
mint ami jut", mert gyarló, soha nem elégedett. Általában igaz, de
ez az álmok ismertetőjele; ám vannak olyan álmok, melyeket nem keresünk, mégis utolérnek bennünket. Észrevétlenül jönnek, megtalálnak, beköszönnek, ettől különlegessé válnak, kiemelt szerepet kapnak életünkben, nagyobb figyelmet felbecsülhetetlen értékük miatt.
A többi pótolható, amíg lélegzünk, és lépéseket teszünk érte.
Soha nem szabad lemondani semmiről, mert nem tudhatjuk, mit dob a sors. Ami emberileg elérhető, bármikor megtörténhet, csak hinni kell benne.
Így fordítottam – magam javára – pozitívvá soraid mondanivalóját.
Nagyon tetszik versed tartalma, megfontolt, összerendezett felépítése, üzenete. Lám, elgondolkodtatott, egy – csaknem elérhetetlen – idealizált világba terelt. A „csaknem” lényeges. Nem ismerek lehetetlent. 🙂
"Minden tiszteletem
(rongyba öltözötten is)
az érdemeseké."
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
A világ az álmoktól lesz idealizált, a cselekvéstől és az öleléstől lesz valóságos és színes. Van átjáró a kettő között, oda és vissza, kell is, hogy legyen, mert az álmok viszik előre az életet, a cselekvés és az ölelés pedig megadja savát-borsát.
A verselés szabadsága mindig megmutatja nekem, hogy nincs határ, nincs korlát, nincs lánc és bilincs, ha valamit nagyon akar az ember. Nekem jobban tetszik úgy az élet, ha gyönyörű, mintha komor lenne. Utóbbi elrontja a hangulatomat, és én azt nem szeretem, mégha látom is a tükörben, hogy a világ, s benne az ember nagyon rút is tud lenni.
Joc
Kedves József!
Az első gondolatom az volt, hogy ez a vers valahol a vers és a próza között van. Szabad vers vagy prózavers vagy verspróza vagy valami új kategória? Elképzeltem, ha nem lennének a rövid sortördelések, és prózának akartad volna publikálni, annak is elmenne, bár ahhoz meg kicsit túl sűrített, túl sok kifejtetlen jelentéstartalmat hordoz, és úgy tűnik, a tördelés tényleg tesz valamit hozzá, ami sorfolytonosan elveszne.
Nekem tetszett, biztos sokaknak tetszenek majd az írásaid, szóval ne halj meg egyelőre, ha még van vörösborod! 🙂
Deepr
Kedves Deepr!
Köszönöm, egyelőre nem szándékozom meghalni, bár a holt költők sikeresebbek! Szeretem Petri verseit. Is. A szabad verset is, bár sokkal több prózát írok, mint verset, az jobban a kezemre áll, ám a versírás egy genetikus kényszer lehet nálam, a szabadság, a szabályok felrúgása, a „mindent lehet” állapot, amikor a legvadabb asszociációk is megférnek egymás mellett. Persze, olykor a rímekkel (és a rémekkel is!) megpróbálkozom. A vers engedi az utalásokat, összesűrítve hangulatot, gondolatot, érzelmet, melyből egy különös elegy születik, mely sosem volt még, és mégis mindenre hasonlít.
Szóval, így.
Üdvözlettel:
Joc
Kedves József!
Kalap le, meghajol a fő, bólint tisztelettel.
Én nem tudom, hogy mi a tehetség, azt meg pláne nem, hogy mikortól beszélhetünk róla. De most, azaz az előbb, amit tőled kaptam, mert adtad, nagyon jólesett. Egészségedre és egészségemre. Megyek, iszok egy pohár bort, vöröset, mert ahhoz van kedvem, na meg, csak az van itthon.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Köszönöm! Mondhatom most azt is, egészségedre, egészségünkre, mert az is nagyon fontos! Én sem tudom, mi a tehetség, nem is igyekeztem még megfogalmazni magamnak, azt viszont látom, az embernek igyekezni, törekedni kell valami fontosat megalkotni. Ha sikerül. Ha nem, akkor sem dől össze a világ.
Kedves József!
A rezignált bölcsesség mögött minden sorban ott van az elégedetlenség is, önmagaddal, a téged körülvevő világgal.
Minden tiszteletem: Kati
Kedves Kati!
Egyetértek, még mindig az elégedetlenségem mozgat, elégedetlenségem önmagammal, mert sokkal jobbat és jobban kellene tudnom írni, és elégedetlenségem a világgal, mely most ismét sötétséget teremt, vihart kavar, „szemfényveszt”, én pedig aggódom a tisztánlátásunkért!
Nyilván azért kapaszkodom ily erőteljesen az érdemesekbe!
Üdvözlettel:
Joc