Egy éjjel, mit mellette tölthetek,
majd reggel mellette ébredhetek…
nyugalom és harmónia tölti el lelkem,
esküszöm, több nem is kell nekem.
Mellette élnék, amíg csak tehetem!
Vele élném le az egész életem!
Szükségem van rá, hogy fel tudjak állni,
A magam által ásott gödörből ki tudjak mászni!
Szükségem van rá, hogy levegőt kaphassak,
Hogy mindig egy jobb napot várhassak,
Hogy mindig csak a szépet lássam,
s a bajokat mélyre elássam!
Kell a csókja, hogy boldog legyen létem,
hogy legyen miért a holnapba lépnem,
hogy legyen miért felejtenem a múltat,
hogy tudjam, jót rejt minden új nap!
Érintése néha éget, máskor nyugtat,
minden percben másként hathat,
vágyat kelt és álomba ringat,
lágyan ébreszt, ha feljön a Nap!
Tökéletes kép, a tökéletlen világban,
élő szirom egy hervadó virágban,
fénysugár a teljes sötétségben,
ez minden, mit Ő jelent nekem!
3 hozzászólás
Kedves Anta!
Szép a versed, átjön belőle, hogy mennyire lételemed a szerelemed, mennyire nem tudsz élni nélküle. Az lepett meg a versben, hogy nem egy vallomást írsz, nem egy E/2-ben szólítod meg a szerelmedet, hanem E/3-ban írsz róla. Szeretném megkérdezni, hogy miért ezt a megszólítási módot választottad?
Üdv.: Szalai Mihály Emil
Kedves Szalai Mihály Emil 🙂
A megszólítás oka az, hogy a vers egy belső monológ. Egyfajta ráébredés. Mintha addig nem is tudtam volna, hogy azt érzem. Valójában egy vallomás önmagamnak, róla 🙂
Köszönöm, hogy itt jártál 🙂
A legjobban sikerült rész a negyedik versszak, tetszik. Örülök, hogy ismét olvashattalak!