Nemzeti ünnepre
Az idő széttárt karjain
átsétált a történelem,
s minden viharát itt szórta el,
had vert véres földet hagyott
melyre leszáradjanak a könnyek
jövő nemzedékek megnyugvására.
Szétnézek most,
annyi boldog arcot látva hiszem,
nem dúlnak viharok többet,
elültek végleg nehéz fellegek.
Mint a jelen napfényes partján
kikötött vitorlás készülők
hajózni új kikötőkbe, hol dicsérnek,
éltetnek, kezet fognak, s
szeretnek, mint magyart,
s szabad, végre, hogy énekeljem
szabad hazám, szent ünnepét.
Szabad énekelnem,
éneklem, de ki hallja meg?,
– fájnak az emberek,
nyögik a jelent elmarad a taps,
nincs erő,
nem bírják a kezek.
Még a viharok szele nem ült el teljesen.
E nép egyik kezében ragad fényes jövőt
megírni aranyhegyű pennát,
másik kezéből nem teszi le
az ősöktől örökölt véres lándzsát.
Marad e nép dalnok, kardal hadakozó,
újraépíti lerombolt várait,
mint a végvári vitézek megvédi azt:
tollal teszi, s ha kell kardal,
mint tették azt ősei.
2 hozzászólás
Ez az írásod is remek!
Gratulálok! Selanne
Tetszett!Pozitív gondolatú hazáról szóló vers…kevés az ilyen manapság!
Gratulálok!Üdv:Pityu