kötél a sírás,
számon nem jön ki szó,
kezemből nem folyik írás.
Most meg tudnék
halni könnyen,
csak hagynom kellene,
hogy megfojtson a könnyem.
Most ki tudnék feküdni,
mint egy ravatalra,
a szél-rongyolta,
zizegő avarra,
s a szürke eget is
magamra húznám,
ha tudnám, hogy
sírva borulsz rám.
6 hozzászólás
Torokszorítóan szép.
Köszönöm!
“Torkomon szorító
kötél a sírás,
számon nem jön ki szó,”
Még soha nem jutott eszembe, hogy ezt kimondjam, de nagyon találó. Megint egy olyan érzés ami rólam is szól. Azt hiszem ettől lesz valaki jó költő. Gratulálok hozzá.
Köszönöm a figyelmedet! 🙂
Egyszerűen szép, gynyörű, nem is lehet rá szavakat találni, mert a szavak azok itt vannak a versben a legmegfelelőbbek! Kalap le, grat!
Ööö… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Lenyűgöz. Nem vagyok egy sírós fajta, de ez… ez csodálatos. Egyszerűen csodálatos. Magávalragadó, grat!