Állt négy torony, messze zengte hírét
a szél, az erdő, a folyó, madarak,
s zengett róluk minden ezer mesét:
a hajnal, a dél, a bíbor alkonyat.
Hogy felhúzták őket, legyenek dicső
hírnökei a nagy és szent tudásnak,
s a tornyok rettentő magasban szédülve
egymáshoz mégis közel, közel álltak.
És napfény sütötte, dal bíztatta őket,
falukra virágok kúsztak csakhamar;
de egy villámló téli éjszakán
a jeges szél egy toronyba mar.
És megremegett minden, mintha kínhalálig
rettenet kísérné örök szavát,
s szörnyülködve látták mindahányan,
hogyan járta a mennydörgés át meg át,
s bár nem gondolta senki, mégis összedőlt,
ma már csak hamu, por és omladék
s bár újra felépíteni s csodálni akarják
kérdem, hogy vajon hisz-e benne még
a kőhalom, miből összerakták egykor,
s lesznek-e új alapkövek, erős
a hit, a vágy, hogy a négy között
újra a ledöntött legyen a hős.
Szörnyű munka lesz,de a dolgos kezek
látom, hogyan hordják össze a falat,
az összes kődarab messzire gurult,
mégis győzni fog majd így az akarat;
és a másik három hiú gőggel nézi
hogyan fekszik ott lenn, kupac kő csupán
én mégis elhiszem, fognak még nevetni
madarak a torony szép, erős falán!
1 hozzászólás
Igazán jó vers! Csodálom, hogy ezt még senki sem vette észre!