Neved már fába véste a sors ájtatos keze.
Lecsitult a hantok közti kis ösvény zsivaja,
csak én állok itt tétlenül és várom, hogy tesz-e
ajánlatot ma az Ég nekem. "Ennek mi baja?"-
bámul rám egy siető krizantém-csokor, vadul
szórva szét szálait a csupasz, bús fejfák között.
De nem moccanok, Rád gondolok akaratlanul…
Tompulásig fáj, hogy lelked már tovaköltözött.
4 hozzászólás
Szia! Szomorú… Ez jutott eszembe, és, hogy mindannyiunknak vannak ilyen fájdalmai, ilyenkor még szomorúbb, de mindig ilyen fájdalmas… Szeretettel Era
Versed szeretteid "tovaköltözöttek" iránt érzett fájdalmát fejezi ki. Igazi októberi vers, azonban teljesen más formában és ként megalkotva. Soraid engem is elszomorítottak.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Hanga!
Az elmúlás tényleg szomorú, de gondolj arra, hogy csak annak rossz, aki itt maradt. De itt csak zarándokok vagyunk, és akkor érünk majd haza.
Szalai Mihály
Kedves alkotótársak, köszönöm, hogy betértetek hozzám egy kis olvasnivalóra! Hanga