Ugye tudod, ugye te is tudod?
Még mindig hallom a hangod
Éjszaka, mikor ébren heverek
Még mindig, még mindig érezlek…
..Az ujjaidat, a karcsú ujjaidat
Ahogy lassan bőrömön végigcsúsznak
Lélegzeted a nyakam perzseli
A testem soha, ó hidd el, soha nem felejti!
De tudom, jaj én jól tudom
Ez csak engem nem hagy nyugton
Hisz te már régen elfelejtettél,
Míg mást, míg sok más nőt öleltél…
Éjszaka van, sűrű, fekete éjszaka van
Egyedül fekszem kihűlt ágyamban
Mert te most oly messze jársz
Rám már nem, már nem is vágysz!
Bárcsak tudnám, bár tudnám azért
Hogy mikor elégtem egy csókodért
Vajon te is lángoltál-e azzal a szenvedéllyel
Ami engem, ami most engem kínoz minden éjjel?!
Vigasznak jó lenne tudni, ugye megérted?
Üzenhetnél a távolból, hogy ne sírjak érted
2 hozzászólás
Szia!
Nagyon tetszik a versed. A kedves hiánya, elvesztése nagyon tud fájni. És talán ez a fájdalom szüli a világirodalom remekeit. 🙂
Üdv
Drága Mira!
A szerelem ezért a legjobb/legrosszabb dolog a világon – piszkosul tud fájni, akár egy életen át.
Így azt javaslom, a körülmények ismeretében, hogy tépd ki szerelmed tárgyának minden gondolatát.
Némítsd el hangod, süketítsd meg füled, facsard meg orrod, jegeld le bőröd s vakítsd meg szemed mindenre mi belőle ered,
és eszedbe jól vésd be, hogy szól barátod üzenete: Nélküle az új életedet nyered! Feltéved has megtenni ezt mind megmered!!!!
Sok sikert! Így tovább!!!