Tükörországban minden tükör,
ahogy fény éri, úgy tündököl,
bárki láthatja bennük magát,
ekképp szolgálnak tükör-hazát.
Tilos az öncél, a legfőbb jel,
ami történik, mutatni kell,
valósághűen, ez a lényeg,
arról nyújthatnak tükörképet.
Eltelt az idő, sok ezer év,
de olyan tükör nem termett még,
aki mást tenne, mint ősei,
öröklött tiltás ez őneki.
Ám született egy makacs tükör,
ha a nap rásüt, nem tündököl,
úgy döntött, ő nem képmutató,
aki belenéz, nem látható.
Lett nagy félelem, s aggodalom,
"szörnyű, ha magam nem láthatom,
jaj, én úgy érzem, végem nékem,
elvesztettem a tükörképem!"
Így jajgat máris minden ember,
s tükörbe nézni többé nem mer,
borul az ember hitélete,
nincs önmagáról ítélete.
Válságba kerül a tudomány,
hol a tükörkép? Ez új talány,
kérdi az ember, már valahány,
fiú vagyok én, avagy leány?
Megbánta tettét rég a tükör,
magába fordul bűne elöl,
beáll a sorba, nem lesz különc,
megmutat mindent, eképpen dönt.
Mi ebből, kérded a tanulság?
A fehér hollók mindig furcsák,
aki túl különc, nem lehet hős,
bár egy lúd néha sok disznót győz!
2 hozzászólás
Kedves Albert!
… és nekünk is van belőle tanulságunk: Saját magunk sajátságainkat ne akarjuk visszájára átformálni, mert az sem lesz jobb, maradjunk olyanok, amilyennek születtünk.
Nekem ez jutott eszembe a nagyon érdekes sorsképedről.
Összegezve nagyon jó a befejezés.
Szeretettel: Kata
Így igaz, kedves Kata!
El kell magunkat fogadni olyannak, amilyenek vagyunk, a tükör is mindig igazat mond… ne akarjunk mások lenni, mert úgy sem leszünk mások, mint ami vagyunk… és aki elégedetlen, az nem ismer boldogságot, sem boldogulást. Akinek pedig nincs igaza, az ne különcködjön, mert nincs rá jogi alapja. Evidens!
Szeretettel: alberth