Sietve tovarobogott a nyurga nyár,
porlepte utakra rogyott lomhán a sár,
szomorú az ősz, telesírja a vidéket,
elmos bánatot, viszi a szép emléket.
A távolban hólepte hegyek ormán
süvöltve pusztít, fákat tarol az orkán,
mint bika, ki előtt piros lepedő leng,
fújtatva kavarja a rőt faleveleket.
Magával ragad mindent mi útjában áll,
olyan a táj, mint egykor háború után,
a romokat lassan belepi a hó,
jaj, fáj az elmúlás, sírni volna jó.
Hová rohansz úgy, te őrült vadállat,
elviszel házat, tanyát, viszed hazámat?
Fárad a nap, a fényre árny borul,
ezüst dér csüng az ágon konokul.
Húzz ki a mocsárból, ez egy szennyezett világ,
hol a keserűség is csak némán kiált,
s a vágyak zokogva tűnnek el a homályban,
magány az úr deszkák közt a rongypalotában.
Lassan szárnyat bont a suttogó álom,
s ahogy felkap, suhan velünk pilleszárnyon,
édes álmokat szül a kitakart remény,
felvillan egy röpke fény a boldogság egén.
Éjjelenként mondok érted egy imát,
nekem csak veled kerek ez a világ,
vissza az úton nem mehetek már,
mindent ellep, derékig ér a sár.
A sár túlpartján vár ránk egy új világ,
hol nem fáj a szív, a lélek sem kiált,
ölelj magadhoz, karodban tartva,
menjünk át együtt a túlsó partra.
4 hozzászólás
Ritka szép érzések,képek,hasonlatok!
Gratulálok:sailor
Kedves sailor örülök, ha így látod.
Szeretettel: Györgyi
Kedves Györgyi!
Érdekes, szép, elgondolkodtató a versed. Nekem több okból is többet jelent mint "egy vers".
Köszönöm, hogy olvashattam.
Gyömbér
Szia!
Az egy dolog, hogy a képeid csodásak, egy dolog.
A másik az érzelmek, azt is "jól" megírtad,
gratulálok, megrázó volt.
túlparti