Érezem istenem, érzem végre!
Hogy jut már egy kevés fény,
Ebbe a pusztító éjbe.
Már nem csak az elmúlásról szavalok,
Most már röpke pillanatokban érzem,
Hogy élnek a boldogok.
Gyorsan tova szállnak ezek,
Mint a félénk lepke,
De már látom, és harcolok érte.
Már rügyezik a halott virág,
Vissza térnek a madarak.
Még csak egy két kósza fecske,
De daluk a csendes világ némaságába,
Mint, harsogó kürt tör be.
Nézz rám, néha már majdnem, majdnem mint régen.
Egy két mosoly, a szívemből jön érzem.
De félek, már nem is tudom milyen,
Mikor mosolyogva keltem.
Úgy érzem, gyenge még a szellő,
Mi az újat táplálja belém.
S néha már érzem…
Van, kell, hogy legyen még remény.
Még idegen az érzés, még nagyon furcsa.
S most idő kell, még több,
Hogy megszokjam újra.
Mi összetört bennem, romjait nézem,
Más lesz, más, mint előtte volt.
S tudom lesz egy két, nagyon ronda folt.
De már az új váram helyét keresem.
Már kel a nap, s kitépett szívvel,
Véres sebekkel, hiábavaló érvekkel,
Fordulok az ég felé…
Várj mi ez? Furcsa hangja a szélnek?
Egy dobot ütnek? De miért ilyen halk?
Miért remeg?
De már tudom…
Tétova hangjai ezek,
Egy újra verő szívnek!
3 hozzászólás
Valamilyen szomorúság és bánat vonul végig a gondolataidban, szépen megfogalmazott versedben.
Mégis – itt-ott, mintha már a napsugár kisütne, érezhető benne, ami reményt kelt benned.
Jól ézékeltem, a ki nem mondottakat?
A hitet a jobb napokban sohasem szabad elveszíteni. Mindig, mindenből van kiút! Keresni kell!
Üdvözlettel: Kata
Igen, szerencsére már kezdem látni az alagút végét, de azt még nem tudom, milyen lesz majd a fényben. Egy biztos jobb mint eddig. Köszönöm a sok hozzászólást!
Gratulalok,tetszett az alkotasod.Erezheto,megis,habar rejtve,hogy vagyodsz a FENY&SZERETET utjara…ALL T5HE BEST&GOD SAVE US.S.,a messzi tavolbol…