Mikor a nap leszállt a hold egy percet várt
Tárt szívembe ekkor váratlan sötét penge ált
Néztem hogyan hullik alá édes vérem
Vérem ízlelve éreztem, biztos itt a végem
Fájt a szívem, oh de sok apró seb
Tiszta hely nincs már minden csupa-csupa heg
Saját hibámból soha nem tanulva hajszoltam a szerelmet
Ezernyi éles kés ként csaptak össze a hullámok felettem
Könnyem soha nem hullajtottam, oh mennyit elszalasztottam
Erős lettem de ezzel rengeteg fájdalmat nyakamba akasztottam
Fájdalmam senkivel meg nem oszthatom, mert magam vagyok
Oh az a nagy büszkeségem mely hidegtűzként szívembe ragyog
De bízom abba hogy szívem sötétjét eléri a Hajnal végre
Eljön a lány ki befogadja lelkem, majd újra büszkén nézhetek az égre
3 hozzászólás
Kedves Braxux!
Nagyon elgondolkodtató a versed, érdekes, hogy egyre nőnek a sorok. Egy kissé létösszegző a versed, talán ahhoz még fiatal vagy. Tetszett, jó kis vers!
Grat,
Réka
Az írásjeleket nem használod következetesen. Szerintem, vagy használod, vagy nem. Imitt-amott van egy-egy vessző. (Deinkább használd.)
A bemutatkozásod nézd át, mert az méltatlan egy szinvonalas irodalmi laphoz.
Üdv.a.
Ez az alkotás számomra egyáltalán nem vers-szerű. A kissé komor gondolataidat túl töményen tárod elénk, így inkább egy prózára hajaz, de így is túl tényszerű. Nekem.
A helyesírás pedig: miért ne róhatnánk fel, ha már oly remek helyesírás-ellenőrző programok vannak? Inkább azt gondolom, te ezzel az elhanyagolt helyesírással akarsz kitűnni. Ha nem, akkor nem. De inkább igen.
Hanga