Egy nép – egy himnusz, vagy amennyi van,
mit szív előhív, új reményt sugall,
lélekből tör föl, szunnyadt egy dalban,
elégtétel, vagy múlt felé szárnyal.
Ki nem írt ódát költőink közül
tájhoz, hazához, egy szál virághoz?
Gondolván, ettől az is lelkesül,
ki egyébként minden írást átkoz,
csak tárgyakat gyűjt és pénzcsillogás
kápráztatja el ellenzős szemét,
létfenntartó ösztöne, semmi más
ébreszt benne épp kínt vagy bús zenét.
Még ő is sír, ha ódát zeng a szél
hóba lehelve egy téli napon,
éhen halástól annyira nem fél,
nem akar lenni újgazdag rokon.
Ha felcsendül ma drága himnuszunk
mindnyájan egyként azért mondjuk el,
mert hűen őrzi szent fogadalmunk:
nyelvünk, hitünk soha se vesszen el!