ázik a magányos fészek.
– A dalos nyár régen odébb állt. –
Nem köröz a fészek lakója,
kelepelés hangja is elszállt;
a táj zöld dísze fakóra,
az ég hamuszürkére vált.
Az út törött kövén rója
szakadt élet bús bocskora
csüggedten, reménytelen útját.
Új kamatláb fészkéből túrta,
felszabdalta élete húrját.
Éles tőr a szívbe szúrva –
sorstalanság nyögi búját.
Mily boldog lehetsz, te madár!
A te fészked tavasszal vár.
Tőlem megtagadta az élet,
– vagy tán a disznófejű nagyúr –
rongyaimban, az utcán élek,
harmatoz rám kéklő azúr…
Magyar földön magyar bélyeg.
~ ~ ~
Új tavasz kellene emberek!
Melyben nem dörögnek fegyverek!
Amikor testvér testvért szeret,
s a közös kincsből az is vehet,
ki a tarsolyba legtöbbet tett –
Hullámot vetnek a tengerek…
Új tavasz kellene emberek!
5 hozzászólás
Új tavasz kellene bizony, nagyon kellene már…
és micsoda jó verset hoztál, kedves István
Gratulálok
Kedves András, köszönöm szépen, hogy olvasásra méltattad a versem! Megtisztelő számomra tőled ilyen elismerést olvasni. Külön is köszönöm szépen!
Szeretettel: István
Nem sokára új tavasz lesz biztosan!:)
Szép alkotás!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Köszönöm szépen kedves Fél-X!
Nagyon szép versed szeretettel olvastam: Zsuzsa