Hiába hallgatsz, rég magadnak hazudsz
Amikor hirtelen mozdulatodból
Kiderül, amit szüntelenül titkolsz
Hány pillanatot kell csupán kibírni?
Hogy félelmetes napokat okozol
Amikor állatemberré alakulsz
Ilyenkor mindkét szemedre elvakulsz
Hány pillanatot kell csupán kibírni?
A pofont osztva a csalódást nyújtod
Amikor mindenki tudtára adod
Hogy családodnak te vagy a bírája
Hány pillanatot kell csupán kibírni?
A siralmas valóság döbbenetét
Aztán beérni csekély bűntudattal
Mely tovaszáll egy újabb mozdulattal
Hány pillanatot kell csupán kibírni?
4 hozzászólás
Nagyon durván átjön a kétségbeesés. Jó ez a vers. Egy kicsit zavaró a "hány pillanat" mert az ember a "pillanatról" azt gondolná, hogy egy pillanat alatt véget ér, tehát nem nehéz kibírni. De ettől függetlenül tetszik! Üdv: én
Kemény pillanatok lehetnek, amelyeket ki kell bírni. De ki kell bírni? Egyszer csak elszakad a húr és megsebez valakit, esetleg valakiket.
A versed megható és szomorú, de szép. Szeretettel gratulálok: István
És azok a pillanatok maguk a poklok… : időtlen kínlódás, amelyből egyetlenből is szinte hihetetlen, hogy kibújsz valaha is…
… aztán egyszer csak mégis kibújunk… idővel elmúlik a harag is… talán meg is bocsátunk… de felejteni? azt lehetetlen… ellenben az egész a láthatatlanságba, feledésbe veszve, érzékelhetetlenül beléd szövődve, afféle láthatatlan kapcsolóvá válik, hogyha egyszer újból efféle út kecsegtet: dönthess másképp, hiszen tudod, hogy hová vezet… akiben tovaszáll, majd újra járja…
Köszönöm, mert valahol megnyugtattál: efféléket már nem kell megtapasztalnom… 🙂
Szeretettel: Gabe
Mélyen érintett versed kedves manna!
Kín, fájdalom és gyötrődés…
Szeretettel olvastalak: Zsu