Puhatestű csenddé simul sötét szobánk,
s úgy ölel, akár megözvegyült a gyermeket,
félve, finoman tart, épphogy el nem ereszt,
egyik karján nyugszom én, halott remény a másikán.
Frissen kent falainkon reped a penészes vakolat,
van, hogy fejünket veri, néha, mint csillagpor hull alá,
s felsejlik mögüle az áporodott indulat;
ó, miért öllek meg mindahányszor, anyám?