Mintha újra élne a múltam, utánam
nyúlnak az árnyak, rég elhagyott
hangokon beszélni kezd a szívem,
hegyekkel elfedett holtak kaparnak
új ösvényeket maguknak belém,
már nem tudom kit és hogy űztem el,
a közelükben elfogy a levegő,
izzani kezd a vérem,
a hasogató idő fejsze nyele alatt
fájdalmaimat darabolja,
szétforgácsolt erzéseimen tapos a múlt,
újra és újra belém szorítva magát,
rám kényszeríti hogy rá figyeljek,
és annyira bennem él már,
mintha minden, ami eltűnt,
most történne meg újra.
2 hozzászólás
Elgondolkodtató, nagyszerű verset írtál.
Örömmel időztem nálad.
Szép napot kívánok:
Zsuzsa
Kedves Miléna!
Az árnyak-árnyékok követnek bennünket!:-)
"fájdalmaimat darabolja,
szétforgácsolt érzéseimen tapos a múlt,
újra és újra belém szorítva magát,
rám kényszeríti hogy rá figyeljek,"
Elismeréssel: pusztai