A világ tele van
megrögzött, gépies
álmokkal.
Az üres unalom
füstködje átkarol,
könnyezik
a szemed, s hiába
törlöd le, a fojtó
füst egyre
csak egyre ellepi
a látóhatárról
feltűnő,
alig pislákoló
fényeket, s képeket.
Társtalan, –
magad maradsz, űznéd, –
kergetnéd unalmad,
a sápadt
arcú, észrevétlen,
egykedvű unalmad.