Ünnep-e még?

Folyósodrású életed partján túl
hullámok habja hömpölyög naponta…
Meddig bírod e géphez illő tempót,
meddig, ha semmi gát már nem tagolja?

Másrészt nyugalmi partra ért embernek
nem furcsa hétvégén pihenést kérni
az éjjel-nappal nagy karmesterétől,
s a jó szótól csodát azonnal várni?

Mindenki maga sorsának kovácsa –
nem vált hamissá már e régi szólás?
Hány százada áltatjuk így magunkat,
miközben karját nyújtja mindig egy társ,

mint új faág, ha erősíti törzsét,
s az élet lombjával ernyőként véd meg,
hisz rég nem volna emberi közösség,
sivár magány szabna határt létének.

Ünnep-e még egy kicsit a vasárnap,
hogy társsal, jó baráttal eltűnődjünk,
csendes folyóként érintve a partot,
nem mint gép, emberként éljük életünk’.

Engedd, hogy hosszasan szálljon pillangó
válladra veled tűnődni az időn,
mely sorsjelző barázdát írt arcodra…
Jövőd szelíd folyója vár hömpölygőn.