Az időtlen pusztaságban
egy hal vonít
egy fáradt madár
bontja szárnyait.
Ki meg nem ért
ki megért – hiába
itt van mellettem,
pókhálóba fonva a lába
melle, keze, nyaka reszket
ő, kit a hangok megneveztek.
Téblábol – a dolgok
kitérnek előle
– a tárgyak bárhol lehetnek felőle –
nem néz, nem jön,
nem viszonyul,
valami képtől, valami mélytől,
egy hangtól, egy fénytől
iszonyul.
Jól vagyok – aztán nem mond semmit
mert mindegy, hogy miből és mennyit
válladon a kő súlytalan
az égbolt az, ami agyonnyom
kezemet rárakom
az ázott földre
dobog a szíve, érzem, lüktet
megkeserüljük még
legkeserűbb
könnyeinket
Űr
By kiskató
4 hozzászólás
Érdekes vers volt. Bár nem mindent értettem belőle, volt benne valami keserűség, ami megfogott. A legjobban ez a sor tetszett: "Az égbolt az, ami agyonnyom"
Kedves Norton!
Tán furán hangzik, de ezt (és még van néhány) a versemet én sem "értem" teljesen. Képek jönnek, szavak jönnek, amikről úgy érzem, összetartoznak. Nekem magamnak is talány néhány versem, van, hogy visszafelé, tehát a megírt versből fejtem meg magamat. Néha rajzolok, azzal ugyanígy vagyok. Köszönöm a hozzászólást!
Üdvözlettel: kiskató
Kedves kiskató!
Úgy érzem, ennek a versnek köze van az előzőhöz. Nagyon szemléletesen, átérezhetően írsz.
Nagyon "kemény" dolgokat kell átélni ahhoz, hogy valaki ilyen verset tudjon írni!
Üdvözlettel: Gyömbér
Kedves Gyömbér!
Ritka érzékenységgel bírsz! És figyelsz! És ez örömmel tölt el, lenyűgöz. Valóban sok "emésztenivaló" dolgozik bennem, s e versek ennek lenyomatai. Számomra is izgalmas, amikor egy-egy versből megfejtem, hogy mi zajlik bennem. De most van egy könnyű, és ez is én vagyok.
Üdvözlettel: kiskató