Üres a város

Teljes ismeretlenségből jöttél,
Mosolyogtál, és rám köszöntél.
Elmondtad, ki vagy, miért és honnan…
Hallgattalak szórakozottan…

Tétova közönnyel néztem a szád,
Szemed is szép volt, ha nem tudnád…
A hangod, lágy muzsikaként hatott,
Utcazajában elringatott…

Eközben csapongó képzeletem,
Iramlott kedves, szép helyeken:
Vállad, nyakad ívét, finom állad,
Borzongva cirógatta nálad.

De egyszer mindennek vége szakad,
Elfogyott sok-sok, édes szavad,
S amíg vártál kérdőn válaszomra,
Álltam, akár a bambák szobra.

Aztán hebegtem: izé, végül is…
Lehet, hogy… De konkrétan mit is?
Meglepődve néztél, s fölnevettél,
Majd készségesen ismételtél.

Bár féltem, hogy későn, s hiába van,
Próbáltam összerázni magam,
S bár vonzott, mint a hajnali álom,
Gondoltam, csak-csak megpróbálom,

S elhagyja talán, ha erőltetem,
Kebled halmait, tekintetem…
Majd közönynek álarcába bújva,
Szép szemedbe merültem újra.

Fennkölt válaszom lazára vettem,
S kába bohócot vetítettem…
(Mi mást is tehettem?)
Mióta nevetve továbbmentél,
Üres a város… szürke a tér…