Út

A kint és a bent elég kusza,
zötyög velem a lét busza,
a csomagtartóban sorsom rébusza.

Szédülten dülöngél a táj,
már szinte fáj,
hogy nem lehet belőle semmit kivenni,
ki mondja meg hol lehet innen kimenni?

Az idő a lábát fáradtan húzza,
mint a madár zúza zúzza,
őrli a perceket,
de közben nem csinál a békából herceget.

A nap és a hold egymást löki le az égről,
ahogy ezt jól megszokták régről.
Nem változtat semmi ezen a monoton
meneten,
nem szeretem, nem szeretem.

Ravaszul oson szerte az üresség,
lent horkol a mélység, fent szürke az üres ég.
Testem, lelkem ólomból önthető,
sebaj az ülés dönthető.
Útközben többször képzelem azt el,
hogy körülöttem minden pasztell
színeket ölt,
és, hogy a tyúkom aranytojásokon költ.
Vakon belemarkolok egy kósza sóhajba,
mint részeg csikós a ló hajba,
mert szűk már ez az egész hónaljba.

Döglött halként fekszik az út,
őrzi az összegyűjtött bút,
és előttem hanyagul keresztbe állít
egy kamiont, ami valóságot szállít.