Elveszni, mint illat a légben,
Szétmállani, mint só a vízben,
Fellángolni, kialudni,
Repülni és lezuhanni,
Ilyen a szerelem.
Gyötrelmesen fájó,
Átkozott nehezen rám találó.
Kétséges, kettős életet élek,
Bajba sodrom mind, ki engem éltet.
Átkozom magam, ha tükörbe nézek,
S érzem, nemsokára úgyis elvérzek.
Titkaim ölnek meg, ők sebeznek halálra,
Önmagam hóhéra vagyok.
4 hozzászólás
A rímeknél egy kicsit sántít. Aránytalanul sok benne a ragrím. De azért jó.
Nem szeretem a rímeket 🙂 legalábbis a tapasztalatom az, hogy maradnom kell az irányított írásnál, ott jobban ki tudok teljesedni, és jobban át tudom adni amit szeretnék…
Köszönöm!
Engem nem zavartak a rímek, valahogy átéreztem az egészet…csodaszép,megható vers lett, az utolsó sorát sokszor elolvastam, és annyira értem,érzem…köszönöm,hogy átadtad ezt.
Nekem az eleje még tetszett, de a végét már összességében nem tudtam átérezni.
Már figyeltem más verseidnél is, ezt most nem hibaként, csak észrevételként jegyzem meg, hogy gyönyörű meg hagyományos, klasszikus költői szavakat használsz, emelkedetten írsz, mondjuk, szerelemről, aztán jön bele egy olyan szó, mint blokkol, itt meg az átkozott nekem valahogy nem illett bele. Mármint az átok, meg hogy valaki átkozott, az hagyományosnak mondható, de ilyen értelemben én nem érzem annak. De jó ez az újítás, nyilván, bele kell venni a mai köznyelvet is egy-egy írásba.
Az utolsó sor szerintem túl gyorsan jött. Nagyon hiányzik onnan még egy sor, a kettő közé, azáltal a szerkezet is teljes lenne.
A végére hagytam néhány olyan részt is, ami tetszett, hogy ne csak a rosszat vegyem észre 🙂
tehát: a gyötrelmes szó maga, a kettős élet képének felvillantása – jó, hogy csak sejtetsz valamit, mindenki higyjen, amit akar – és a titkaim ölnek meg.
És, eltekintve attól, hogy elsietetten jön, jó az az utolsó sor, szerintem is jó.
Üdv
Zsázsa