Utak (szonettkoszorú)

1. A FÉNYRE
eljöttem, lásd, a fény új napra ébredt,
hajnal-szagú párnákból partra lökve
a csend elengedett már mindörökre
tanulni szárazon az emberséget

bánt a penge-fény, még álmodik a bent,
széthasadni érzett táguló karám
kínjait gombolja ingem újra rám,
hátamon vasalva ki a gyűrt jelent

fényesen érzem, őrzöm a látszatot,
boldogan hogy fél-felnőttet játszhatok
mások előtt, amíg csak meglapul vad

félelmem, hogy ha bármi, bármi baj van
minden sejtem a gyilkos fényben, zajban
színorgiába, zöld-aranyba olvad.

2. RÉT
Színorgiába, zöld-aranyba olvad
oszlop fűszálak közé elszorultan
lesz-pillanatom, jelenem, a múltam,
vágyom a csöndes, mosoly-arcú holdat

ahogy elalvó szélre szór ezüstöt
virág kelyhén harmatcseppet érlel
apró bokrokat lassú táncra kér fel
és nem zavarja léptüket se füst, köd,

tart a tánc, s a hajnal büszke lángjait
csak fáradt rét, holdkönny, fogadja itt,
s az álmom, míg a tikkadó füvekben

egy bús tehén terelget szomjas borjat,
megnézzük egymást fáradt –meglepetten,
megyünk, enyhet csak tiszta ízű korty ad.

3. PARTON
Megyünk, enyhet csak tiszta ízű korty ad,
az illat hűsölést, oltani ígér,
mert a sárga napban ez mindent megér,
torokra száradt, fojtogató szomjat…

Az már a part… vagy csak lenge délibáb
a fasor alatt a rebbent víztükör,
s hogy halad a lassú nyár, meg én, ökör,
lesz előttünk egyre kékebb, mélylilább

a víz, a part, fűzek ringó árnyai,
loccsanásait idáig hallani
a fodroknak, ahogy a partra érnek,

smaragd a táj, benne a tó zafír,
nem hiszem most, hogy akármi szóra bír,
a víz, a csendes álmodó, az élet.

4. KÉK TÓ
A víz, a csendes álmodó, az élet
körülölel, magába húzza testem,
tartózkodó érintését kerestem,
lebegni jó és semmitől se’ félek

ahogy a mély sötétje húz, visszatart…
Vak fülemben halkan pattan a nyomás,
csend marad köröttem, víz, és semmi más,
vár a tófenék és messze már a part,

számból egy sóhaj gyöngysora szakad ki,
jó volna itt, nyugodtan megmaradni
túl az időn és minden sorscsapáson

csak ringani, egy hínár szára lebben
megintve vágyott, balga elmúlásom.
Gyerünk, én élni százszor így szerettem!

5. KÖVEK A PATAKBAN
Gyerünk, én élni százszor így szerettem,
vízre szállni kell, sok volt a víz alatt
fuldokolva töltött csendes pillanat,
látnom kell, újra szökni önfeledten

kőről kőre, szikladarabra szállva,
hallgatni amit a kis patak csacsog,
és a gömbölyűre kopott kavicsok
ezredévnyi kristályba dermedt álma…

kezembe súlyos feketék fehérek
álmaikba tán én is beleférek
s ha eljutnak majd egyszer a tengerig

mesélnek róla egymásnak hallhatatlan
hogy forrta őket ki az izzó katlan,
perc a lét, s a végtelen is eltelik.

6. FORRÁSVÍZ
Perc a lét, s a végtelen is eltelik,
történelem van minden mozdulatban
és telt pohárban, bárha öntudatlan,
forrás rejti el varázsos cseppjeit.

Ahol buzog, én ott szeretném szomjam
eloltani, a szennytől távol, tisztán,
csak nyelni el, a lét ízében hisz tán
a fáradt test, s a kényszer hogy kimondjam

félelmemet, hogy tört garatra égett
a források hangjában megbújó ígéret,
nincs, ma sincs, hol tiszta ízre lelhetek

hová lélekszáraz élet gondja vitt
éhező, és mindig szomjas lelkeket…
megmaradjon még az első cseppnyi hit.

7. A HEGYRE, FÖL…
Megmaradjon még az első cseppnyi hit
az ujjam végein, ahogy a vérem
jelet sziklára ró, tudom, elérem,
menni még, izomból, feljebb egy kicsit,

kapaszkodom, húsz körmöm kőbe martam
réseket keresve kőpárkányokon
kéz és láb halad, már nem gondolkodom
a kínomon, miért, hogy ezt akartam…

menni, fel, nem győz az áhított orom
múlt erőn és súlyos, fájdalmas koron,
fönn nem lesz majd fájdalmasan kegyetlen

tépett rongyaim mocskát ha eldobom,
Nap lesz a jobb, Hold lesz a bal vállamon
a kristályfelhőn átnyúló hegyekben.

8. REPÜLNI CSAK
A kristályfelhőn átnyúló hegyekben,
s a föld felett suhanni messze-messze
lelkemnek mond, ki tudja lesz-e mersze…
csak szállni engedj, kérlek, hadd legyek fenn

s ha egyszer majd mindent elénekeltem,
ha elfogy majd hitem acéltraverze
volt-angyalként bukom a sárba persze,
égtől és földtől már nem érdekelten,

lent mocskos-szárnytalan és összetörve
járok örökké onnan körbe-körbe,
és fönn repülni éjjel álmodom csak

hasítok kék-fehéret égi vásznon
teljes lesz újra minden kósza álmom
munkát szórva a dolgos földfiaknak.

9. DOLGOS MEZŐK
Munkát szórva a dolgos földfiaknak
szél kalászt hajt földig, kinn a nap heve
tűz, s a távol mintha nékik intene,
nem szól a dal, ma csendesen aratnak,

suhan a vas, ma lábon nem marad mag
húsz sor a földbe egyszerre tép bele
lendít, kilép, megint… szórja a földre le,
a szála dől, s némán gyűlik az asztag.

kenyér lesz mind, de kinek az asztalán
azt a szem se tudja meg sosem, talán
a kéz se, mely vetette, most maradhat,

de tenni kell, ha kell, hát háborogva
hogy gyűljön élet, nőjön szalmaboglya,
míg jön az éj, s jótékony vak falat rak…

10. ŐSI FÁK ALATT
míg jön az éj, s jótékony vak falat rak
városok és falvak üszkös kínjain,
puhán simítja sorsrontó álmaim,
a fák alatt éppen-hogy átszalad csak,

füvet díszít az ébredő nyulaknak
s a hajnal jöttét várja kinn a szélen.
S a hajnal jön, arcán a pír szemérem,
rózsáin látszik, éjjel jól mulattak…

nyújtózó ágakon madárdalárda
zendített halkan üdvözlő szavára,
s a róka dobva minden büszkeséget

kapart vackára álcát, pár göröngyöt
zsíros feketén gördültek a gyöngyök…
a hajnal öl. Az éjszaka az élet.

11. TISZTÁSOK VIRÁGAI
A hajnal öl. Az éjszaka az élet.
Nem mondom, hogy egy cseppet sem rideg
s hogy biztonsága nincsen senkinek,
virágaim, hódoljatok az éjnek,

a nap tükröt keres az arcotokban,
nélkületek suhanna el tovább
szeressétek a tiszta éjszakát
mélyében annyi, annyi vad titok van…

Tudom, nektek a színpompás halál,
a Nap kell égessen édes életet,
kis torzsotok az éjben nem talál

semmire a fázós bőrű föld felett,
virágaim, opportunista lelkek,
megvette már a romlás ezt a telket.

12. TARVÁGÁS
Megvette már a romlás ezt a telket
bolyongok száraz rönkök között, s a hegy
pár év, és a heggel szabdalt völgybe megy,
tettetekért tudom ti nem feleltek,

portátokhoz épültek büszke kertek,
kőfalak mögött növényként élni kegy
bokrok, és pálmák, jó vegyszeres elegy,
ősgyep, amit ha kell hát feltekertek

s költöztök messze. Nem így a régi fák,
az erdő, a rét, nekik már nincs tovább
s jajszavukra ott fenn majd felfigyelnek,

korcsokká érik majd a puszta népe
nem lesz kérdés, hogy csúnya lesz, vagy szép-e
nem játszik itt, csak szenved majd a gyermek…

13. SÖTÉT VÖLGY
Nem játszik itt, csak szenved majd a gyermek
s ha megtámaszt egy játszótéri korlát
nem szánok már bontani új vitorlát
a fáradt porban Minden szürke jelnek

köszönni kell, tudom, hogy megfigyelnek,
terelnek mint vágóhídra a csordát
s ha bírja még szíved, gerinced, bordád,
egyre messzebb tűnnek majd az elvek…

így csak a reménytelenbe tör be
a fáradtság, a legvégső gödörbe,
hol egy szabad csak, s mondd, mire? a lélek…

mert ha járni vágyom őrült útjain,
meg kell keressem egyszervolt szárnyaim…
sok kis sebhelyem mind újabb kísérlet.

14. GYERTEK, LIDÉRCEK
Sok kis sebhelyem mind újabb kísérlet
nem fűt se dal, se paplan hó-huzattal
se kályhatűz, se terítetlen asztal,
kérdés a csend, az Ismeretlen Képlet

feszít a szín fölé, a jó természet
nem enged még, megélni itt marasztal,
polgárral, királlyal, jó paraszttal
félelmet tanulni, kínt, bölcsességet…

s hogy nekem kell-e mind a nagyvilágból
még nem tudom, de tény, hogy elvarázsol,
játékba hív, a vér is csak málnaszörp,

vak sorsom fűt, Titánom semmivé lett,
megragasztható minden mi összetört,
eljöttem, lásd, a fény új napra ébredt.

15. (mesterszonett) BEJÁRVA MIND
Eljöttem, lásd, a fény új napra ébredt,
színorgiába, zöld-aranyba olvad,
megyünk, enyhet csak tiszta ízű korty ad,
a víz, a csendes álmodó, az élet…

Gyerünk, én élni százszor így szerettem,
perc a lét, s a végtelen is eltelik.
Megmaradjon még az első cseppnyi hit
a kristályfelhőn átnyúló hegyekben,

munkát szórva a dolgos földfiaknak,
míg jön az éj, s jótékony vak falat rak,
a hajnal öl. Az éjszaka az élet,

megvette már a romlás ezt a telket,
nem játszik itt, csak szenved majd a gyermek,
sok kis sebhelyem mind újabb kísérlet.