Utoljára búcsúzom el. Nincs tovább. Vége van.
Az emlékek kifosztottak, és elhagytak. Hallottam,
hogy tudtál repülni, és láttál sok csillagot,
csak azt nem vetted észre, hogy a szemem is csillogott.
Távozz hát messzire, emlék! Elűzlek.
Utoljára búcsúzom el. Vége van. Nincs tovább.
Akkor lennék boldog, hangom ha hallanád,
de boldog leszek így is, nem kellesz már sosem.
Távolba menekülj, bosszús veszedelem!
Távozz hát messzire, emlék! Nem hívlak.
***
Azt hittem, a szó, mit hívtam, kimondható,
de mint üveggolyó, lehullt és eltörött.
Ma már csendesebb a hang, bús, mint
mi gyászfalak alatt örökké őrködött.
***
Álom voltál, hallgatag, mégis zajos,
nem riasztott a tánc, és oly’ furcsa most
mozdulatlan alakod.
Könnyű a lepel, mint a kimondott szó, suhan.
Neved többé nem mondom hangosan,
súgva sem hallhatod.
***
A tenger tükörsima,
mint ajkad vonala,
örömtelen.
Az alkony lobogva gyullad,
két sor közt lehullhat
veled s velem,
de távozz el mégis, emlék,
most örökké énekelnék,
mert lehull a hó,
s beborít minden sebet,
a lehulló pelyhek felett
szunnyadni jó.
1 hozzászólás
A vers nagyon jó. Csak sajnos ezt is a Fájdalom múzsa ihlette…
(üdv.: Á.E.)