Utolsó fohászom száll most az ég felé,
s a szakadt rózsafüzér csendben lepereg.
Gyöngyei a végtelenbe foszlanak.
Az ősi csontok porladó ravatalán,
csak a meg nem élt jövőt siratnám.
Kérlek sors, légy kegyes bírám.
Tudom, a gyávaságért bűnhődni kell,
mert nem tettem meg, mit kellett volna,
a gödör alján gubbasztottam, nem másztam,
pokolszájukból ömlött a mocsok és nem vigyáztam.
Szemembe port hintett a keserves idő,
felállni nincs erőm és értelmetlen minden,
a gondolat tépte sebek, csontig hatolnak,
sírnak helyettem a tegnapok, az elfelejtett napok,
mert a gödör alján védtelen vagyok.
Egy utolsó fohász még, gyenge kísérlet,
reménytelen- reménybe kapaszkodom,
fellángolnak a holnapok, s én égek,
majd poraim felkapja a szél, a végtelenbe
újjászületek, mint csillag fénye.
4 hozzászólás
Kedves Harcsa!
Versedet szomorúan olvastam. Mély fájó érzések. Mégis szívből kívánom még élj meg sok szépet. Persze tudom, könnyű mondani. Mégis.
szeretettel-panka
Kedves Harcsa!
A mai reggel az, amikor így végigolvasva a verseket megállapítom, olyan alkotásokat olvashatok, amelyek nem fordulnak így elő nap, mint nap, egymást követve. Ide sorolom a Te versedet is, mély mondanivalója , nagyon szépen van megírva. Szívből gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Kedves Harcsa!
A versedből mély érzelmek, nagy bölcsesség árad! …és nagy nagy szomorúság.
Tetszett, és kérlek "koptasd csak tovább a tollad", ne hagyd kifogyni, kiszáradni a "tintádat" sem!
Nem adtad meg a vers megszületésének a dátumát, – se a tiédet – így csak remélni lehet, hogy még bőven van időd addig míg porrá leszel, s felkap a szél… 🙂
Szeretettel: Rudy
Kedves Panka, Selanne és Rudy!
Nagyon köszönöm, hogy olvastátok.
Üdv: harcsa