Csalódtam az érzésben, mit
ezüst tálcán kínáltál nekem
tenyereden. A fogás rajta hazug
mosolyod volt, könnyen tetted elém.
Érintésed volt a borba kevert
mérgem. Kiittam fenékig.
Hosszú asztalnál aranyló szaténban
ülök, hervadó pillantásod kíváncsian kutat,
ahogy fogyasztom tündöklő emlékeimet.
Lassan lejár az időd, halványul
hazugságod az éjben, szemed
idegesen rebben.
Már kacagnom kell régi fényeden,
mely sápadt hajnalként sejlik fel
elöttem. Bűbájos maszkod lehull,
földre csusszan a csipkekesztyűd.
Némán nézem selyem vonalaidat,
ahogy sóhajjá válsz és végül eltűnsz.
2 hozzászólás
Kedves Florette Keat!
Nagyon szépen felépítetted művedet, remek és ötletes versképeket használsz.
Ügyes munka.
Gratulálok versedhez!
Ha időd és kedved van, látogasd meg munkáim.
Üdv: Metal Koala
Köszönöm. Örülök, hogy tetszett a vers. Kedvem van, időm is lesz és eskü elolvaslak 🙂