Úton

Bolyongok a Sors formálta kietlen utakon,
társam a magány, az őrjítő némaság.

Utamat néhány csillag halvány pislogása jelzi,
hol a táj már kihalt, mégis ezüstesbe burkolózik.

Kell ez nekem; E lelkembe tipró, ádáz szenvedés?
mily könnyű lenne feladni, s mindent elfeledni.

Feledni ami fáj, világ terhét eldobni,
s élni vígan a mának, Isten országában.

De énem méltatlan e dicső világba lépni,
teher lennék ott, mint holt lélek az élők közt.

Megannyi gondolat járja át szívemet,
s fagyott könny kerül fáradt szemembe.

Talán még hiszem; az út végén kisüt a Nap,
s tavasz vár, színes lombok alatt.