Én nem foglak elátkozni.
Én nem átkozlak el
mert már nem érdekel
pilláim zárva feléd.
Mindenem, ami volt, összetört
nem miattad, de általad
darabokra hullott a nap
a felhők, mint megannyi
súlyos égi szó
nyakamba hullott.
Kötél kezem a liliom szirma
nevem eldobom
és elhagyom e földet
lélegzetvételem
ne keserítsen senkit.
Nézd, hogyan úszik el
a hajó a tavon
távolodik
majd eltűnik
belefolyik a célba
mint tinta a papírba
belém ivódik a végzet:
egyedül, egyedül végzed!
Akár az anyaméhben
csak ott még védve voltál
most tested megannyi isten
számára lepusztult oltár
és gyertyát gyújt rajtad a vég
majd csontodig leég
megdermeszt
fagyaszt
kihűlt oszlopra ráakaszt
és himbál
nevetséges bohóc sosem voltál
csak halálodban röhögnek szembe
és nevetnek
rémült tekintetembe
mint az élők.
Pedig halottak, mint a többi
nem kell, nem kell nevetni
sem sírni
vagy keresni
értelmet
érzelmet
születni és élni
majd meghalni és elégni
hiszen a léted hatalma
örökös, mint az alma
amit a bűnös asszony kapott
vagy egyszerűen egy kopott
faágról elemelte
mert azt hitte, benne van
a lét értelme
szerelme
álma
de csak a bűnt találta.
Csillagok alatt fekszem
ernyedten
nem lélegzem
könnyeim fájnak a földnek
szavaim nem repülnek
lelkem a fák között
őrködik csendesen
én nem gondolok rád, kedvesem
elfelejtelek, mint a távol
ami csak üvölt, nem lángol
és nem marnak beléd fogak:
mert én nem…
én meg nem átkozlak.
1 hozzászólás
Nagyon szép!