Éj hamván torlódnak bús pillanatok,
hajnali kábulat ringat fényeket,
a tekintet atomjain didereg:
Pilinszky szavaira gondolok…
Már régóta lüktet egy tébolyhang bennem,
a kilátástalanság, a szorongás, a félelem,
mégis most elfog valami különös izgalom,
ahogy a pusztítás örök figyelmeztetője
felém szól bőszülten,
és már hallom is a „Négysorost”:
„Ma ontják véremet.”,
valaminek végleg vége lett!
üvöltő kottát alkotott,
az eredendő bűn és halál árnyékában,
s az önmaga folyamatos elbírálásában
hangjegyekből pengéket hasított,
és ahogy a nyugodt jambusokat
felváltják a vérbő trocheusok,
a gondolat egyre hangosabban
ordított,
az egekig ért,
és mutatta a szegeket,
melyek keresztfába ütötték a testet,
s a homokot, mely itta a vért,
a kín süppedve rajzolta vészjelét…
…átöleltem testem,
karom görcsbe rándult vállamra fonódott,
és éreztem,
hogy a szegek itt vannak – itt a homokban,
és ma is súlyos sebeket ejtenek…
6 hozzászólás
Ó sleepwell! Azok a szegek…
S ahogy írsz róluk, gyönyörűen!
Láttató képekkel…
Köszönöm szépen kedves Dóra, örültem Neked!
Hmm…Hát valamit átéltél és szépen megénekelted.Grt.Z
Köszönöm ittjártad kedves Zarzwieczky:)
Nagyon szép vers, magam előtt láttam a homokba csöpögő vért. Nagyon hatásos. Gratulálok. 🙂
Köszönöm szépen kedves Györgyi:)