Vágtatok sebesen, szilaj paripán
Mélyzöld erdők sűrű lombjain át
Szégyenem, életem hazugsága
Nemzőjét: a lekemet vadássza
De fáradt lélegzetem fohásza
Gyógyító erőket idéz fölém
A régi réten újra megpihenve
Avarillatú, zöld múltba szenderedve
Simogató mohatalp, csiklandozó tölgy levele
Elrejt, megvéd óriás lapulevél
Halvány múltnak Titkát súgja a szél
Csupa zöld, halk nesz csendesíti lelkem,
ismerős e táj… ide születtem?
Forrás-erői hatalmas múltnak
Teremtsetek ide valami újat
Aki voltam, elveszett
Illat, s élet mit jelent?
Otthonom száz érzelem
Mindet csak képzelem
A műanyag világban nem lelem
Csak végtelen vágyaim cipelem
Szépség-változatok, ezer arccal
Anyagba vésve, éles karccal
Ó rettentőn, émelyítőn szépek
S mégis milyen hazug képek
Ködböl valók, s új vágyat ontanak
A valóság hálójában ránganak
Hogy megunva hulljanak a porba
S teremtsek jobbat, százával, újra
Fényesebb, harsány színekkel
Gyakorlott, de tétova kezekkel
Tűnő boldogságom erejével
S kezemből újra minden kihull,
Határtalan szépségük elfakul,
Az anyag bilincse megköti
S nem vágyom újat teremteni
Kezemet idő, s halál köti
Egy pillantás szíven talál
S nem érzem hol a határ
Merről az élet, s miért az álom a kincs
S hogyan béklyóz a múlt, ami nincs
Ki a pillanat nászágyán
Eggyé olvad a jövendővel
S ivadékuk örök ifjúság
Ráncos, vénséges igazság
Ki a búcsú után üdvözöl ajándékkal
Egy öröktől fénylő, sejtett titokkal:
Boldog voltam
De elrohantam
Zsibbasztott a múlt tegnapja
A gyönyört ellepi a múlt fájdalma
S ittben, mostban hiába keresem
Szemem rá csak Tegnapként emelhetem:
Szépsége éjsötét gyászruhát ölt
S űznek tovább, míg ellep a föld
Réten viruló ibolya-álmom
Magam tiprom el paripámon
Mikor hátra sem nézve
Újra nyeregbe szállok
S vágtatok tovább, meredekebbre
Sötét, mély, zegzugos völgyekbe
Hátra nézni is rettegve
Életem s halálom erdejébe