Kiülök a teraszra, nézem a tájat,
Süt a Nap, a fák kopárak,
Minden nyugodt, csak a felhők járnak,
Szaladnak.
A csend átszeli az egész környéket,
Halk sóhajom a kutya se érezné meg.
A sóhajt, mi most bennem él meg
Hangtalan.
Nincs kihez szóljon, csak bolyong bennem,
Várja, hogy végre halló fülekre leljen,
Hogy elmondhassa végre, mit régóta szeretne:
Szeretlek.
De hiába dúl a szívemben a vágy érted,
Túl messze vagy, nem tudlak elérni téged,
S halkan füledbe súgni végre:
Kívánlak!
De ím, a problémára választ adok:
A bennem élő pillangók RABOK!
Hát elengedem őket, legyenek SZABADOK,
Hirdetők…
Hirdessék mindenfele érzésem!
Ha megtalálnak, mondják, hogy „létezem”!
És bánatomról meséljenek néked!
Hiányzol!
Ím, ha egy pillangót látsz az égben,
Jusson eszedbe: valaki szeret téged,
S mindent feláldozna érted,
Csak szeresd…
2 hozzászólás
Ooooooooooooh… szinte érzem a napsütést 😀 nincs is kedvem hangosan beszélni, és szinte érzem ezt a magányt 🙂
Szívesen lennék a pillangók helyében, hisz ha az, akiben élnek, így ír, mindent vállalnék ezért.
Gratulálok!
Jox
Érdekes formába öltöztetett versednek nagyon jó a tartalma.
Érzéked megvan a versíráshoz, sokat írjál, gyakorold.
Szeretettel: Kata