Tombol a düh
az ész ellen,
az üres szavak
a szív ellen,
a józan ész,
érzések ellen
és én harcolok,
saját magam ellen.
Néha azt gondolom,
az okos az én vagyok,
de gyorsan belátom,
buta ember vagyok,
és ha néha teljessen
az eszem nélkül vagyok,
de másnap újbol
ismét normális vagyok.
Szeretnék néha
nem magamnak lenni,
a harmatos fűben
csak úgy mezitláb menni,
amit én szeretnék
mindig csak azt tenni,
de pénzért boldogságot
azt még sem tudnák venni.
Mámoros éjszakák
már régen eltüntetek,
élni érdemes volt
egyedül értetek,
mindig boldog voltam
csak itt te veletek,
egyszer én elmegyek
itthagylak titeket.
Nem tudom meg soha
mit fog a jövőm hozni,
nincs már annyi időm
tovább várakozni,
nem kell senkinek már
velem vitatkozni,
unalmas énemmel
tovább foglalkozni.
A közmondás szerint
ki hogy vet úgy arat,
de nem mindig elég
az erős akarat,
sorsom számomra néha
egy új nadrágot varrat,
és elnyel mindenemet
mint a szomlyas garat.
Nem ismer egyik sem
sem fiam, sem unokám,
a sorsom kegyetlenül
rugott engem bokán,
a szűlői szeretet
nem csillog homlokán,
sohasem mondja nekem
én édes nagyapám.
A boldogság kapuján
soha át nem mentem,
a borotva késemet
mindig élesre fentem,
mindennap azt várom
hogy eljön a kis szentem,
és hosszú szakállamat
akkor a szélnek eresztem.
Az élet felelősége
az mindig reám hárul,
van mindig valaki
ki engem elárul,
egy napon számomra
egy gödör kitárul,
koporsóm felett a sír
örökre bezárul.
Magányos sírhalom
idegen országban,
itt éltem sokáig
egy ábránd világban,
egy életet akartam
örök boldogságban,
egy életet kaptam
örök csalódásban.
6 hozzászólás
Tóni, elolvastam vagy háromszor ezt a verset és olyan mélyről jövő keserűség árad belőle, melyet ritkán tapasztalok. Eszembe jutott erről a versről egy haiku. Fel is teszem, ennek a versnek ajánlva. Talán, talál.
Kedves Szusi!
Elfelejtettem a vershöz az írás dátumát odaírni. Ezt a verset mint 171-ik versemet 2009 Szeptember 16-án írtam, és valóban olyan keserves álapotban voltam, mert voltunk az unokámat meglátogatni, vagy csak akartuk, a fiam nem volt otthon a menyem meg nem engedett be, azzal a kifogással, hogy ő most nem ér rá. Ha mélyponton vagyok, akkor mindig keresek valamilyen idézetat, amivel vigasztalom magamat. Akkor az unokámra gondolva a következő idézet segitett: Mit tehet az az aranyos kis boci azért, hogy az anyja egy szarvasmarha. Amikor hazafelé az autóban erre gondoltam, elmosolyogtam magamat, a feleségem megkérdezte, miért lett egyszerre olya jó kedvem, és amikor megmondtam mire gondoltam, azt mondta ilyent nem illik a menyemre mondani. Én nem is mondtam, – feleltem, – csak gondoltam. Azt pedig szabad.
üdv Tóni
Nem lehetett egyszerű Tóni, és akkor finoman fogalmaztam, de most már jó lesz, az biztos.
Vannak dolgok, amiket egyszerűen "csak" túl kell élni. Aki túléli, az nyert!
Kedves Tóni!
Kicsit szomorú a versed, de nagyon szép!
Gratulálok, Judit
Kedves Judit!
Akkor nagyon szomorú idők is jártak felettünk. Van unokád és nem szabad szeretni, még látni sem. Most lesz februárban négy éves, de amióta szétváltak, ez a másfél hónap alatt többször láttam őt, mint addig, amióta a világon van. De mint Szusinak is leírtam, muszaj volt azt is megtanulnom, hogy minden helyzetre találjak egy megfelelő, reményt adó választ, mert a reményt sohasem vesztettem el (azért is forditottam a verseimet is németre), mert biztos voltam benne, egyszer megváltozik a helyzet. És megváltozott, csak nem ilyen alapon reméltem. De a helyzet igazolja az akkori Szusinak is írt vigasztaló idézetem tartalmát.
Köszönöm, hogy írtál, és
üdv Tóni
Tóni bátyám! Szomorú, keserű és magányos. Ezek a szavak jutottak eszembe versed olvasása után, de ott lapultak az elmémben, a bölcs, érett és megnyugvó szavak is.
Tetszett a versed, mégha fel nem is vidított.
Tisztelettel
((Zoli