Valahogy olyan ez, mintha búcsú volna
kis faluban, körhinta, óriás kerék,
és csak nyújtom egyre a kezem, hogy elérd,
löklek messze, s te pörögve, forogva
szállsz újra, csak szép mosolyod hagyod nekem,
s alant forog az egész világ a zenében,
színes lufik között száll szemed, az ében,
meg – meglódul, s pörög már a szoba velem…
Valahogy olyan ez, mintha az ősz tavasz,
s a tavasz ősz is lenne – csak keret a tél
és kirakat a nyár -, mert tavasz szerelmét
a gyümölcshozó ősz festi majd arannyal…
Valahogy olyan ez, mintha ismernélek
mindannyiótokat időtlen idők óta,
és az élet egy nagy társasjáték volna,
hiszen ismerlek is benneteket régen…
Valahogy olyan ez, mintha búcsú volna,
körhinta, ringlispil, óriáskerék,
bohócok, trombiták, hangos zenék,
vagy csak a deja vu érzés tör ránk forogva…
2 hozzászólás
Nem akarok butaságot írni, de mintha Hegel dialektikája lenne a spirális, ami épp e versről jutott eszembe. Mintha már átélte volna a kedves alkotó azt ami a jelen. Vagy csak az élet kavalkádja mindez?
Tetszik ahogy írsz András!
Gratulálok
üdv
Szellő
örülök, hogy tetszik, kedves Szellő
köszönöm