Írtam verset, olvasták az emberek,
de nem mint valami jót: elengedtek.
Féltem sötétben a szörnytől, sikítottam,
de tovább álltam büszkén, bántatlan.
Sírtam szomorún, fájdalmas kínnal,
de soha, senki meg nem vigasztalhat.
Sokat nevettem, szelíden mosolyogtam,
de örömömet mással meg nem oszthattam.
Magam voltam. Lélek körülöttem sehol,
de akkor nem éreztem, hogy egyedül vagyok.
Keresztre feszítettek s meghaltam,
de harmadnapra fel nem támadhattam
3 hozzászólás
nekm furcsa ez a vers. nekem a negyedik és a hatodik versszak tetszett.
Én már ott tartok hogy azt furcsálom ami nem az! Örülök, hogy tetszett! Köszönöm hogy írtál!
Ez olyan vers, ami után az ember megkérdezi: “Ki ez?”