Valami barna, nagy madár
hajnalonként a kertbe jár,
madárdal retten, tollpihék
hullnak körötte szerteszét.
Valami átkos, nagy madár
jó sorsunk régen űzi már,
lába alatt a föld maga,
homlokán csillagkorona.
Valami leples, rút madár
nyugalmas almafánkra száll,
viharzó, rideg kőszeme
írmagjainkig ölne le.
4 hozzászólás
Hmm, mintha magam is találkoztam volna ezzel a madárral…
Jó lett, Irén. 🙂
Ida
Köszönöm olvasásod, kedves Ida!
Kedves Irén!
Nagyon jó, ahogy versszakonként változik a "nagy madár".
Az első versszakban, még egy sólyom vagy ölyv, ami e kertben riadalmat okoz az énekesmadarak között.
A második versszakban a madár egy mitikus lénnyé változik, amelynek lába alatt a föld maga.
Aztán a harmadik versszakban visszatér a kertünkbe a madár, a leples jelző nekem a keselyűt idézi, ahogy a szárnyukat tudják lógatni, ha leszállnak valahová./Az irgalmatlan kőszem is a keselyűt idézi fel bennem./
Itt a madár már konkrétan minket, és utódainkat fenyegeti.
A mitikus lényből konkrét fenyegetés lesz a kertünkben, de most már nem a madarainkat, hanem minket fenyeget.
Szenzációsan jó a versed!
Judit
Köszönöm, Juditkám.
Annyival egészíteném ki az értő olvasást, hogy a jó sors, a lába alatt föld és a csillagkorona is jelentéssel bíró metafora. A lepel sok mindent eltakar, lehet alatta keselyű is, turul is, sasmadár is, sőt az arab mesék griffmadara. Az almafának is van vallási, és akár ősmagyar vonatkozása…