Valami csóva

Ódon, homályra festett kép az élet,
mit folyton változón áztat valami
erős tömjén, s pinceszagú enyészet,
s itt kell lélekről tanúságot tenni…

Minél jobban erőltetjük szemünk
– látnánk valami célt vagy fényt legalább -,
csak azt látjuk, avitt kerengőn megyünk
mormolva közben, s nincsenek ideák…

Tán a végtelenben – mint Golfáramnak,
értelmet lelnek bús, fátylas napjaink,
s addig ájultlelkű órák maradnak
és torzó imáink meg bordalaink…

Talán majd belülről valami csóva,
valami fáklyafény világlik még,
s megértjük, hiszem nincs messze az óra,
hogy mivégre mindez, s merre van a fény…